A misztikus szarvas

Egészen kicsi gyermek voltam még, de minden szabad pillanatomat apám társaságában akartam tölteni. Nem fiúnak születtem, pedig annak készültem, az egyszer biztos. Nem mondhatnám, hogy apámat ez csalódással töltötte el, ugyanolyan lelkesen magyarázta és mutogatta közvetlen és tágabb környezetünk szépségeit, focizott velem, tanított a fafűrészelés, a hegesztés, a betonozás minden általa ismert momentumára, mintha csak a fiával tette volna.

Engem pedig nem is érdekelt a házi munka, nem sürögtem anyám otthonkája körül, hogy ellessem, mi mindent kell egy lánynak megtanulnia. De annál nagyobb izgalommal töltött el, ha biciklire ültünk apuval, s mentünk "határszemlére". Ez leginkább abból állt, hogy két keréken Sarkad határát bejárva bármely évszakban megismerhettem a búza vagy a kukoricatáblák, a cukorrépaföldek terményeit. Mesélhetném órákig, mi mindent megtanulhattam ezeken a kirándulásokon, melyek leginkább csak fél-, egy órát tartottak, de a leginkább megkapó élményem valamikor 4-5 éves koromban ért.

Télre készülődve a tüzelőnek való fát úgynevezett "facsinálással" teremtettük elő. Ez abból állt, hogy a területi erdész által meghatározott területeken a kijelölt fákat ki lehetett vágni, s az erdészethez befizetve egy bizonyos összeget, haza lehetett vinni. Szabad hétvégeken apám felpakolta a biciklit fűrésszel, baltával, elemózsiával, na meg persze velem a kisülésben, s elindultunk a környező erdők valamelyikébe, ahova szólt a megbeszélés. 

Nem emlékszem már, hogy mennyire volt hideg, hogy volt-e hó vagy fagy. De azt tudom, hogy az erdő mélyén járva egyszer csak nem túl messze megpillantottuk Őt. Hatalmas volt! Fejedelmi agancs díszítette a homlokát és olyan méltóságteljesen állt az úton, hogy festeni nem lehetne szebbet. Kicsi voltam, az állat hatalmas, mégsem éreztem mást, csak csodálatot és ámulatot. Valahogy megigézett a látványa. Kétséget sem hagyott a felől, hogy ebben az erdőben ő az úr! Nézett minket, mi pedig Őt. És nem mozdultunk sem a szarvasbika, se mi. Néhány pillanat lehetett csupán, de nekem óráknak tűnt. Mintha megállt volna az idő.

Azóta sem láttam olyan szépet, olyan hatalmasat és olyan csodálatosan megragadót. Nosztalgikus tisztelettel figyelem az őzek, szarvasok mozgását amikor lehetőségem nyílik rá. S valahol titokban, a szívem, a lelkem legmélyén várom, hogy újra lássam. Őt.

 

Fotó: internet

Megosztás a facebookon